[bg]http://oko-falu.hu/wp-content/uploads/2014/02/21-másolata.jpg[/bg]

.

Nos, ebbe jobb nem belegondolni

Mi történik a gyerekek agyában, amikor tévéznek vagy számítógépeznek?

Ha egy gyerek olvas, akkor közben agytechnikailag rengeteg dolog történik. A betűket szavakká rakja össze. A szavak és mondatok képekké alakulnak át, fantáziavilágokká. Amit a gyerek agya elolvasott, az megjelenik lelki szemei előtt. Kukorica Jancsi megy az erdőben. Itt egy gyerek sem a betűket látja. Ez hihetetlen fantáziateljesítmény: feketéből és fehérből egy képet megalkotni. Ezzel szemben egy Harry Potter-film semmit sem ér. Mielőtt bekapcsolhatná az ember a fantáziáját, már ott is a következő kép. Csak az viszi valójában előrébb az embert, amiért saját maga megdolgozott. Mi lesz abból a társadalomból, melynek gyerekei elbúcsúznak a valóságtól, és az agyuk optimálisan alkalmazkodik az internetes-virtuális világhoz, és a számítógépes játékokhoz.

Szülők, pedagógusok, közösségek figyelmébe ajánljuk 
Vannak más utak a jelenlegi iskolarendszer mellett!  Ezek egyike az életiskola.  Az iskolai, a szabadművelődési és családi tanulási formát egységben kezelő, szerves nevelési-oktatási alapmodell. Erről szól Hintalan László János vetítettképes előadása. Igen, létezik olyan, hogy: a valódi környezet a tanterem, az Élet a tananyag, a fiú férfivá, a lány nővé válását segíti a nevelés, mitikus a történelem, humán a számtan, az egyetemes. Rendhez igazodik a tanítás, a gyerek természetes érdeklődésre építenek.

.

Balatoni Kata („Így tedd rá”) levele

Kezdjük az életet népi játékokkal, néptánc helyett.

Év végi műsorok mindenhol! Lázas készülődések az óvodákban! Élvezed a felkészülést? A gyerekek élvezik? Húzd ki a kört, ne rohanj, egyszerre lépj, külsővel, jobb lábbal, gyere már ide, miért nem tudod megjegyezni! Ezek mind olyan elvárások, amik irreálisak egy óvodástól! Már késő tudom, de legközelebb jusson eszedbe! Ígérem, hogy mi mindenben segítünk! Csak csárdás lépést ne! Mint néptáncpedagógus tanácsolom ezt. Az egyik legnehezebb lépés. Mert bár egyszerű, olyan mozgáskultúra kell hozzá, amivel a gyerekek nem rendelkeznek. Hiszen sokan még ugrani, forogni és rendesen lépni sem tudnak. Mire építesz? Tényleg az a fontos, hogy látványos legyen? Nem! A fontos az, hogy a gyerekek és Te is élvezzétek, Éljétek át azt az élményt, amit a játék és a tánc, a közös éneklés adhat. Hiszen Kodály Zoltán is erre hívta fel a figyelmet! Hidd el, nem a látvány a lényeg. Ez egy nyitott és érzékeny korosztály. Szerinted szeretni fogja a későbbiekben a néptáncot és az éneklést? Elárulom, valószínűleg nem, mert a rövidtávú produkció a lényeg. Óriási a felelősség rajtunk! Felfoghatatlanul nagy! Azért hoztam létre ezt a programot, hogy ez átalakuljon az országban, hogy a pedagógusok és a gyerekek is más szellemiséggel ismerkedhessenek meg. Azzal, amit Kodály Zoltán nem győzött hangsúlyozni. Ígérem, még nagyobb lendülettel fogok dolgozni, hogy megmutassam minél több helyen ezt az élményt! Annyira szeretném, ha a népi játék nem egy pedagógiai programban meghatározott elvégzendő feladat lenne, hanem öröm mindenkinek! Annyira félek, hogy naponta veszítjük el a gyermekek lelkesedését így.

.

Részlet egy blogból

Elég sok cikk jelenik meg mostanában az oktatás válságáról. Egyre kevesebben vitatják, hogy komoly gondok vannak ezen a területen világviszonylatban is, változtatni kellene a bevett szokásokon. Hogy itthon mi a helyzet? Azt kell látnom, hogy gyakran még azt sem sikerült elérnünk és bevezetnünk, amit más országokban éppen most készülnek leváltani valami még újabbal. Pedig kis hazánkban egymást érték mostanság az oktatási reformok. Nem igazán látom át, hogy bármi érdemben változott volna, mert ugyan az iskola ma sok mindenben más, mint amikor én gyerek voltam, de a megfigyelésem szerint ezt a gyerekek mássága okozza, nem pedig az, hogy a tanerő vagy az oktatás mikéntje nagymértékben átalakult volna.

Hogy közérthetőbb legyek: egy világlátásában, megismerési folyamataiban, teljesen más gyereksereget próbálunk meg pontosan ugyanolyan módszerekkel oktatni, mint mondjuk negyven éve.

 A gyerek környezetében kb. minden érdekesebb, mint a tananyag.

Ez az én időmben még nem volt így. Akkor annyira kevés egyéb információforrásunk volt a világról, hogy egy kiéhezett, tudásra éhes gyermeki agy a tankönyveknek is örült. Mostanság azonban ha egy gyerek öt percre fellép a netre, több információt szívhat magába, és főleg több élmény éri, mint az egész iskolai napja alatt. Hogy ezen információk és élmények mennyire hitelesek és építő jellegűek, azon lehet vitázni, de ez nem változtat a tényen, hogy ehhez képest az órán ülni dögunalom.

A gyerek az őt érdeklő témakörökkel kapcsolatban igen sok helyről szerezhet információkat.

A gyerekek nincsenek már a felnőttekre szorítkozva, ha el akarnak sajátítani valamit. Ha érdekli valami, akkor rákereshet a neten, és rá is keres. Erre rá is van kényszerítve, mert ami érdekli, ahhoz a környezetében élő felnőttek nagy része egyáltalán nem ért. Ha egy gyermek igazán beleássa magát egy témába, ami ne adj isten egy iskolai tantárgyhoz is kötődik, és ez a gyerek intelligens, akkor akár pár hónap alatt eljuthat egy olyan szintre, hogy tudása meghaladja a szaktárgyat oktató pedagógusét.

A mai gyerekek szabadabban mernek kritikákat megfogalmazni az őket oktató tanárokkal, vagy egyéb, velük érintkezésbe kerülő felnőttekkel kapcsolatban. Nyilván régen is meg volt a nebulók véleménye arról, hogy ki a jó tanár, és ki a rossz, de odáig elég kevesen mentek el, hogy az egész rendszer megfelelő működését megkérdőjelezzék. Ma már a fiatalok sokkal szabadabban tesznek fel kérdéseket ezzel kapcsolatban, és saját maguk meg is válaszolják azokat.

A tanárok felkészültsége gyakran hiányos, magatartásuk nem példamutató és ez etikai kérdéseket vet fel.

A minap hallottam a fiamtól egy oktatásról szóló beszélgetés közben, hogy nem tartja etikusnak azt, hogy nekik a felső tagozatban minden nap az összes tantárgyból naprakész tudással kell rendelkezniük, miközben az őket oktató pedagógusok erre legfeljebb csak egy-két általuk oktatott tantárggyal kapcsolatban képesek (ha képesek). De hallottam már arról is, hogy tanárok tették fel maguknak a kérdést: etikus-e úgy érettségiztetniük, hogy közben tudják, hogy ha nekik maguknak kellene most megfelelniük ugyanazon vizsgakövetelményeknek, akkor elbuknának. Ez az etikai kérdéscsoport szakmai része volt csak, de van még egy morális rész is.

A tanulókra igen komoly szabályok vonatkoznak, melyek be nem tartása esetén szankciók várhatók. A városunkban történt egy igen tragikus eset, amikor pár éve egy érettségi előtt álló diák a március 15-i ünnepségen ünneplő ruhában, de sportcipőben jelent meg, amiért kicsapták az iskolából. Pár nappal később a gyerek öngyilkos lett, egyébként jó tanuló volt. Ugyanezzel áll szemben az a tendencia, hogy sok olyan tanár tanít iskolákban, akikkel szemben a tanulók és szülők jogos kritikákkal élnek már évek óta, elmozdításuk mégsem lehetséges valamiért (pl. az illető többször részegen tartotta meg az óráját).

Amint a fentiekből is látszik, a jelenlegi oktatási rendszer leginkább emberi okokból több sebből vérzik.

A generációs különbségeket egyre nehezebb lesz áthidalni, de nem csak erről van szó.

Az oktatás legolcsóbb, de nem legköltséghatékonyabb módja, ha a tanár óra elején beáll az osztállyal szemben, és frontálisan előadja a tananyagot, amire a gyerekek vagy figyelnek, vagy nem. A negyedik-ötödik ilyen óra után, én már akkor sem figyelnék, ha történetesen érdekelne a tantárgy, hiába vagyok akármilyen fegyelmezett. Ráadásul a tananyag elvileg le van írva a könyvben, vagy akár a neten, találhatók kitűnő oktatófilmek mindenféle témákban. Mennyivel értelmesebb lenne a tananyag elolvasását, átnézést otthon megoldani, hogy az órán már csak alkalmazni, gyakorolni kelljen, vagy esetlegesen segíteni azoknak, akik elakadtak benne. Mért célszerűbb ez a módszer? Ha te saját magad olvasol egy könyvet, vagy nézel egy filmfelvételt, hallgatsz egy hanganyagot, akkor lehetőséged van megállni, vagy visszalépni benne, akkor, amikor neked az éppen alkalmas, szükséges. Nem veszted el a fonalat azért, mert fél percre elkalandozott a figyelmed. Egyetlen tanárra van szükség, aki azt az anyagrészt előadta, és valakire, aki rögzíti. Az iskolában aztán lehet a megszerzett alaptudást mélyíteni. Hány tanár panaszkodik arra, hogy rohanni kell, éppen csak leadják a tananyagot, gyakorlásra alig marad idő? Mért a tanárokat használjuk „magnó” helyett? Persze a feladatok kiadásához és megoldásához, csoportmunkához jobb tanári felkészültség lenne szükséges. A két gyerekem sikeresen kijárta úgy a harmadik és negyedik osztály, hogy matematikából egyetlen szöveges feladatot sem csináltak. Volt alkalmam megismerni a tanár nénit, aki tartotta nekik az órákat. Erősen élt bennem a gyanú, hogy ő sem birkózott volna meg velük (humán szakos felsős tanárból lett alsós tanítónő), ezért nem is iktatta be a tananyagba. A lányom nemrég hozott haza egy kérdéssort (immáron hetedikes), amiben két olyan szarvashibát vétett az összeállító tanár, hogy ha nekem osztályoznom kellett volna, akkor egyest adok neki.

Én, mint szülő egyre tehetetlenebbnek érzem magam, amikor otthon szóba kerül az iskola és a tanulás, több okból is. Egyrészt a gyerekeim jól átgondolt, és jogos kritikákat fogalmaznak meg az iskolai tapasztalataik alapján. Mivel nálunk a családban a gondolkodás, érvelés megkívánt, a vita pedig elfogadott, nem oldhatom meg a dolgot egy tekintélyelvű válasszal. Változást elérni nem tudok, pedig voltak próbálkozásaim. Nincs más válaszom, mint az, hogy „tudom, hogy rossz, de a törvény értelmében iskolába kell járnotok”. Közben pedig mi ketten, a szüleik mindent elkövetünk azért, hogy megtanítsuk nekik a szükséges ismereteket, az iskola helyett. Tesszük ezt akkor, a szabad- és pihenőidőnkben, miután már a saját munkánkat becsülettel elvégeztük, s közben tudjuk, hogy azért az értékteremtő folyamatért, amiben éppen részt veszünk, valaki más vesz fel fizetést, ami az én esetemben még magasabb is, mint a sajátom. Ez nem túl szívderítő, nekem elhihetitek. S éppen a saját példám okán azt sem mondhatom a gyereknek, hogy tanulj, mert megéri. Nem, nem mindig éri meg. A mai világban sem biztos, hogy képesek lennének boldogulni az iskolában megkövetelt tudásanyaggal, amit mi tuszkolunk a fejükbe otthon. Hogy abban a jövőben, ami minden bizonnyal gyökeresen más lesz, mint a jelenlegi világ, ez mennyit fog érni, még megsaccolni sem tudom. A maradék szabadidőnket arra használjuk fel, hogy megpróbálunk olyasmit megtanítani nekik, amit az iskola nem követel meg, de úgy véljük, hogy szükséges lesz nekik majd a felnőtt életükben.

Nem mi vagyunk az egyetlen család, aki így működik idehaza sem. Külföldről mostanában sokféle kezdeményezésről hallani. Sokan csoportokba összeállva, több család összefogva otthon oktatják a gyerekeket, a finnek átfogó oktatási reformon gondolkodnak, és így tovább. Nálunk adminisztratív eszközökről hallani. Rendőr összevadássza a csellengőket, kötelező délután is az iskolában lenni, és legyen az első fokozat kilenc osztályos. Lehetne akár húsz osztályos is, és a gyerekek ott ülhetnének éjszaka is, ettől a színvonal semmit nem fog változni, ha nem változik meg a tanítás mikéntje.

http://bezzeganya.reblog.hu/iskolaba-jarni-muszaj-de-minek-001/oldal/1

.

Bertrand Russell

Nobel-díjas angol matematikus, logikus,filozófus és szociológus

„Az emberek tudatlannak születnek, nem ostobának; ostobává az oktatás teszi őket.”

.

Popper Péter levele

Egy család sem tud meglenni családfő nélkül. És ha egy férfi nem vállalja a családfő szerepet, az úgy átcsúszik a nő kezébe, mint a sicc. Vagy átcsúszik a hároméves gyerek hisztériájának a kezébe, aki elkezd szabályozni. Én azt látom például, mint pszichológus, hogy rengeteg gyereknek nincs semmi más baja, mint hogy nincs olyan erő az életében, aki azt mondaná, hogy NEM.

.

Vélemény

Egy egészségesen fejlődő gyereknek semmiféle fejlesztésre nincs szüksége. Ellenkezőleg: a korai fejlesztés gátja lehet későbbi spontán készségek megjelenésének. Mindenki egy zseni. De ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy milyenek a képességei a fára mászáshoz, abban a hitben élheti le az egész életét, hogy hülye.

 

Ellenkező vélemény

Írni, olvasni, számolni tudó, több nyelven beszélő kisbabák? Ezek nem egy mai siker sci-fi mozifilm történetének elemei, hanem az 1950-es évek óta fejlesztett Doman- módszer eredményei. De hogyan érjük mindezt el saját gyermekeinkkel? Íme, egy könyv, amiből mindezt megtudhatod: Glenn Doman- Janet Doman: Hogyan sokszorozzuk meg gyermekünk intelligenciáját?

 

Mi magunk vagyunk a történelem
Az iskolai nevelés célja jelenleg nem egyezik meg a tényleges eredménnyel. A központosított nevelés hatására elértük, hogy a tanulók nem tudnak különbséget tenni a világban, és ők maguk sem különböznek egymástól. Tanulnak, hogy elég okosak legyenek ahhoz, hogy elvégezzék a munkát, de buták ahhoz, hogy megkérdezzék, hogy ezt miért is csinálják. Egy cél lebeg előttük, minél több pénzt szerezni. Ehhez persze jó munkahely kell, ahhoz pedig jól kell tanulni. Ez egy nagy csapda. És mi beálltunk a sorba (keresem a kivételeket). Tehát, tanulnak, majd dolgoznak, ahogy mi is dolgozunk időt nem hagyva arra, hogy éljük az életet. Majd eljön az idő, amikor már túl öregek leszünk, hogy elvégezzük a munkát, és gyerekeink átveszik a helyünket e fura játékban. Kiszolgáló személyzet lettünk, mi 7 milliárdan saját hazánkban. Egy általunk kreált világot szolgálunk. Ha egyik pillanatra a másikra felfüggesztenénk e beteges, kényszeredett pénz utáni vágyunkat, felszállna lelkünkről a nyomasztó köd. Igaz, hogy nem lenne autónk, telefonunk, internetünk, de lenne életünk. Ezt az állapotot valószínűleg már nem érjük meg, de elmondhatjuk, hogy előttünk zajlott le a történelem, miközben mi az előző nemzedékek történelmét tanultuk, és tanítottuk gyermekeinknek.

.

Könyvajánló

A társadalom többsége megkérdőjelezhetetlen törvényszerűségként fogadja el, hogy a gyereknek óvodában, iskolában a helye. Pedig az általános tankötelezettséget 1868-ban vezette be Eötvös József. Egy szélsőséges vélemény: „Az iskola a társadalmi egyenlőtlenségek melegágya, az ott folyó oktatás pedig egyfajta agymosás, amelynek egyetlen célja, hogy az egyént a fogyasztói társadalom igényeinek megfelelően idomítsa. Minél alaposabb agymosáson esik át valaki, annál előkelőbb helyet tud kiharcolni magának a társadalomban. Aki pedig nem tud mindehhez alkalmazkodni, azt a társadalom megbélyegzi, és a margóra löki.” Egy másik vélemény: „Az iskola nem fejleszti, hanem rombolja a gyerek intelligenciáját. A tanárok azzal, hogy  szakértők által meghatározott tananyagot töltögetnek a gyerekek fejébe, egyet érnek el: kiölik a gyerekből a természetes, veleszületett kíváncsiságot, a világ megismerésének vágyát.” Ezen vélemény megalkotója, barátjával, szokatlan kísérletbe fogott. Míg egyikük tanított, a másik a gyerekek között ült, és a reakcióikat figyelte. Mit látott a megfigyelő? Ijedséget, unalmat, görcsös megfelelési kényszert. A gyerekek minden energiája arra fordítódott, hogy elkerüljék a kudarcot, és hogy megfejtsék, vajon mit akarhat tőlük a tanár. Az adott téma iránti érdeklődés, az órán felvetett probléma megoldásának vágya és öröme, nem játszott szerepet viselkedésükben. Megállapította: az iskolában valójában nem tanulás folyik, hanem a természetes tanulási képességek elfojtása. Egy kisgyerek mindenféle dresszúra nélkül, pusztán megfigyelés, utánzás és próbálkozás útján képes megtanulni járni, a vizeletét-székletét visszatartani, egyszerre több nyelven kommunikálni, verseket, meséket memorizálni, rajzolni, számolni, sőt olvasni is amennyiben biztonságos, támogató, inger gazdag környezet veszi körül. Egy boldog gyermek története  c. könyv szerzője arról számol be, hogyan jutott különféle ismeretek, készségek és szakmai tudás birtokába úgy, hogy a szülei sosem tanították, tevékenységét sem dicsérettel, sem szidalmazással nem minősítették, érdeklődési körét nem irányították, időbeosztását nem szabályozták, pusztán lehetővé tették számára, hogy mindig azzal foglalkozzon, ami lelkesedéssel tölti el. Ez az ember nem arra buzdít, hogy ne adjuk iskolába a gyerekeinket, azt szeretné, ha tudnánk, nem az iskola az egyetlen üdvözítő út a boldog, kiteljesedett felnőttkor felé. A könyv egy úti beszámoló, egy olyan ember fejlődésregénye, akinek minden cselekedetét kizárólag belső motiváció vezérelte. Milyen fiatal kerüljön ki az iskolából 12 év tanulás után? Legyen érett, önmagáért és másokért felelősséget vállaló, együttműködésre és önálló munkára egyaránt képes, a világra nyitott, a társadalmi kérdések iránt fogékony. Ha így van, ez az elvárás teljesen irreális. A gyerek annak hisz, amit a saját bőrén tapasztal. A hatéveseket fekete pontokkal riogató, piros pontokkal lépre csaló, a hibázást szégyennek tekintő, a gyerekeket versengésre serkentő, azaz egymás ellen kijátszó, illetve megbélyegző, az egyéni különbségeket, vagy megoldási kísérleteket figyelmen kívül hagyó, tekintélyelvű iskolából kikerülő gyerekek szükségszerűen önállótlanok és kooperációra képtelenek. Történelemórán azt tanulják, hogy a demokrácia a létező legműködőképesebb államforma, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi a mai napig követendőek, csakhogy sem a családban, sem az iskolában nem ezt látják maguk körül. Egy jól működő iskolában közös tanár-diák önkormányzat működik, vagyis a gyerekeknek beleszólásuk van abba, mit tanuljanak, melyik tanárt vegyék fel az iskolába, milyen legyen a házirend. A reformpedagógiák alaptétele szerint az ember eredendően jó, szociális, a világra nyitott lény. Mi válna gyerekeinkből, ha nem írnánk elő nekik, hogy mi az, amit egy rendes gyereknek tudnia kell, mi az, ami az általános műveltség része? Ha abba sem szólnánk bele, hogy naponta mennyi időt tölt ezzel vagy azzal a tevékenységgel, és főképp nem izgatnánk magunkat azon, hogy valamit „időben” megtanul-e, vagy sem? Ha a gyerekek minden kérdésére igyekeznénk válaszolni, vagy megmutatnánk, hol találhat rá feleletet? Ha hagynánk, hogy a tanulás ne külső kényszer, hanem belső motiváció legyen – vagyis ne a szülői elvárások és a tanár szigorának következménye, hanem a gyerek aktivitásának és érdeklődésének eredménye –, meglepően kevés lusta gyerekkel találkoznánk. Hogy milyenek az önszabályozó gyerekek? Nem félnek. Bíznak az emberekben, az életben. Kíváncsiak. Alig van bennük agresszió. Nem hódolnak be tömegérzelmeknek. Érzelmileg igényesek. Jól tudnak együttműködni másokkal. Őszinték, nem tanultak meg színlelni, hiszen senki sem kényszerítette őket hazug helyzetekbe. Az intelligencia szorosan összefügg a lélektani tényezőkkel, a félelem gátolja a teljesítményt. A rossz tanulókat sokszor maga az iskola gyártja. Nekünk, szülőknek kell képeznünk magunkat, hogy szükség esetén határozottan kiálljunk a gyerekeink mellett, akár az iskola ellenében is. Egy iskola, így a széplaki is, a bennünket körülvevő társadalmi rend tükörképe. Ha elégedetlenek vagyunk azzal az iskolával, ahová gyermekünk jár, jobbítsuk meg életünket, közösségünket.

.

Az alábbi cikket innét ollóztam: http://www.nlcafe.hu/ezvan/20150422/magyar-oktatas-botrany-minoseg/

„Csőd a magyar oktatás” – egy 16 éves diák vallomása

Történetünk főszereplője 16 éves, magyar diák. Tanulni szeretne, megérteni a világ működését, átlátni az összefüggéseket, aztán pedig helytállni a munkaerőpiacon. Ehelyett kétszikű növényeket magol, mert a magyar oktatás jelen pillanatban tökéletesen életképtelen… De mondja el ő, hogy mit gondol.

Egy, a világra nyitott, tudásvágyban bővelkedő budapesti gimnazista vagyok. Ennek ellenére gyomorgörcsöt kapok, valahányszor az iskolára gondolok, és ez így szerintem nincs rendjén. Az iskola leginkább abból áll, hogy reggel bemegyek fáradtan, a tanárok is fáradtak, a többiek is fáradtak, és akkor mi, együtt, fáradtan próbálunk valamit csinálni, amiből általában semmi jó nem sül ki. Miért is lenne máshogy…

Az általános kimerültség közepette, ami egyébként kutatásokkal bizonyítottan az életkorunkra jellemző, napi 6-7 tanórában körmöljük szorgosan a tanárjaik által diktáltakat. Hogy ennek mi értelme, azt még egyetlen brit kutató sem derítette ki. De nem hiszem, hogy a tollbamondás, bármilyen hasznos képességemet is fejlesztené. Amennyiben mégis, azt köszönöm szépen, de azt elmúlt tíz évben a magyar oktatás, már tökéletesre fejlesztette.

Valaki tanítson meg élni!

Ha egy mód van rá, és végre engem is megkérdez valaki, akkor mostantól szeretnék a kreativitásra, a problémamegoldó képességre, a kooperativitásra is rágyúrni, mert az esetek legnagyobb részében ezektől függ majd, hogy szakmailag sikeres leszek-e az életben, vagy sem. Azt is hallottam, hogy az állásinterjúkon nem a tankönyv kisbetűs részeibe kérdeznek bele, hanem az ember kiállása sokkal többet számít. Kit érdekelnek, majd a kétszikűek egy nagy multi döntőbizottsága előtt állva…

Egyenesen viccesnek tartom, hogy több mint tíz éve ebben az iskolarendszerben tanulok, de még egyszer se került szóba, hogy azt mégis hogyan kell csinálni?

Azon már nem is csodálkozom, hogy a körülbelül heti 35 órába nem fér bele 60 perc, ahol a kamaszok kötötten, mégis kötetlenül, uram bocsá!, beszélgetnek. Különösképp az zavar, hogy idén még egy tanár sem kérdezte meg tőlem, hogy én akkor hogy is vagyok. Arra már rég rájöttem, hogy a tudásmérés a rövid távú memóriám tesztelésén kívül nem sokból áll. Az írásbeli feleletnél a jegyem attól függ, hogy negyvenöt perc alatt (ami általában inkább 40) tudok-e elég gyorsan írni, és lap végéig érek-e kicsöngetésig, vagy épp mennyire vagyok fáradt 7. órában. Mert igen, mi is elfáradunk, pedig mennyi energiát tudnának bennünk felszabadítani, ha egy kicsit figyelnének ránk.

A szóbelinél se jobb a helyzet,az érdemjegyem inkább függ a tanár hangulatától, és személyemtől, mint a tudásomtól, amitől igazán kéne. Ilyen cseppet sem motiváló körülmények ellenére is küzdünk az osztálytársaimmal, magoljuk az 50 oldalnyi jegyzeteket a témazáróra, mert mást nagyon nem lehet csinálni. Az elvárások mind szülői, mind tanári irányból csak jönnek, és jönnek, hiszen be kell jutni egy jó egyetemre, ha munkát akar az ember, és az iskolának is előkelő helyen kell szerepelni a jövő évi ranglistán.

Elnézést, figyel itt rám valaki?

Előre tudom, hogy az érettségi időszakban kívülről fújom majd az összes tételt, de egy számlát nem fogok tudni befizetni, vagy egy rántottát megsütni, ha a magyar közoktatáson múlik. Rég nem álmodozom róla, hogy valaha egy történelmen vett csatát földrajzi szempontból is megnézzünk, vagy olyan interaktív feladatokat oldjunk meg, amelyek megmutatják a matematika természetben való megjelenési formáit.

Látom, hogy párhuzamosan tanuljuk a tantárgyakat, és ugyanazt a témát történelmi és irodalmi szempontból is megnézzük, de egyelőre elképzelhetetlennek tartom, hogy ezt valahogy összeegyeztessük. A majdnem százfős tanári kar tagjai azt sem tudják egymásról, hogy ki melyik osztálynak milyen tantárgyat tanít. Elég sokszor megtörténik, hogy 45 perc diktálás helyett akár otthon is maradhattunk volna, ha a tanár e-mailben átküldi a 4 oldalnyi anyagot óránként, és akkor csak 3 hetente kellene bemenni dolgozatot írni, de ilyet mégse lehet, pedig ugyanott tartanánk, mint most.

Az se szokott számítani, hogy a csoport fele egyest ír, mert szorít az idő, tartanunk kell magunkat a tantervhez. Nem tudom, kitől lehetne, de szeretném megkérdezni, hogy tankönyvekről diákok véleményét is kikérték? Mert ki tudhatná jobban, hogy miből lehet tanulni, mint a diák maga?
Nem hiszem, hogy ezeken ne lehetne változtatni, hiszen hetente olvashatom a cikkeket jobbnál jobb nyugati iskolareformokról. Nem mondom, hogy mindig minden rossz, de van bőven min változtatni. Azt sem tudom, hogy hány embernek kell még leírnia, hogy ez így nincs rendben, és történjen is valami. De abban biztos vagyok, hogy változtatások nélkül sosem lesz jobb, és nagyon remélem, hogy valaki végre veszi a fáradságot, és elkezdi valahol, legyen ő oktatási miniszter, tanár, vagy éppen én, éppen most.

A cikk margójára
Gabi – nevezzük így a diákot, aki a vallomást írta – Budapest egyik legnívósabb középiskolájába jár. A túljelentkezés miatt a 14 éves kiskamaszok önmagukból a maximumnál is többet kihozva próbálnak bekerülni az elitiskolába. Az persze csak később, élesben derül ki, hogy mennyit ér a „versenyistálló”.