[bg]http://oko-falu.hu/wp-content/uploads/2013/11/lovak1.jpg[/bg]

 

Vissza a természetbe

   1990-ben költöztem a zselici tanyavilágba. Egy olyan helyen szerettem volna gyökeret ereszteni, ahol az élet az elsődleges szempont. Hét évig éltünk villany nélkül, szekerce, fűrész, ásó, kapa volt a segítőtársunk. Eleinte gyűjtögető életmódot folytattunk, később megtanultuk a föld értékeit úgy a magunk javára fordítani, hogy a természet ne károsodjon. A hely vonzotta a természetes életmódra vágyókat. Az elhagyott tanyavilág újra benépesült. Egy olyan közösség jött létre, akiknek egymásrautaltsága, törekvése az önellátásra, önfenntartásra, szervesen illeszkedik a természet örök körforgásába. Sok év elteltével bátran vállalkozom arra, hogy tapasztalataimat, tudásomat megosszam másokkal, hogy segítséget nyújtsak mindazoknak, akik elbizonytalanodtak, akik nem találják helyüket, akikben még él az ősi ösztön: “Vissza a természetbe!” Mindaz, amit kialakítottam magam körül, nyitva áll mindenki számára, Érdeklődőket, vendégeket, önkénteseket, kételkedőket szívesen fogadok.

.

Néhány gondolat

Kaposvár Szigetvár közötti nagy kiterjedésű, sok család által gazdagon élhető tanyavilágból, a 80-as évekre már csak foltokban fellelhető, elsorvadt, néhány tanyából álló, földjeitől megfosztott, öregek által lakott romos épület maradt. Az egyik ilyen tanyavilág Visnyeszéplak. Itt vettem meg az egyik házat, amit elneveztem Zselicszéplaknak. Ez egy 7 hektáros birtok, ahol a családommal élek.

.

Csak a magam nevében tudok beszélni, mert mindenki a saját szemszögéből látja olyannak a világot, amilyenben a boldogulását megtalálja.

.

   A Visnyeszéplaki közösséget az tartja össze, hogy mindenki itt lakik, mint ahogy Budapest lakóinak közösségét is az tartja össze, hogy mindenki ott lakik.

.

   Nyilván, a történet ott kezdődött, hogy felbomlott az ősi közösségi társadalom, de az emléke nagyon mélyen ott él bennünk. És ez néha felszínre is tör, főleg fiatal korban. Aztán ahogy telik az idő, az ember egyre meggyőzőbb érveket tud felsorakoztatni magának, hogy ne úgy éljen, ahogy a lelke kívánja. Az egyik például az, hogy „mi lenne, ha mindenki kiköltözne a természetbe?”, annyi hely nincs is. Miközben épp versengeni kellene a szabad helyekért. Mert hely van bőven, de az emberek inkább városokba tömörülnek, egymás feje fölött laknak, csak azért, mert mindenki nem költözhet ki a friss levegőre. Egymásra várnak, mert ha néhányan kiköltöznének, máris élhetőbb lenne a város a maradék számára. Az elszántabbak környezetvédők, természetvédők, öko-falu szervezők lesznek, íróasztal mögül, garzonjaik ablakából nézik, ahogyan repülők százai húznak el az égen, és próbálnak mindenkit rávenni arra, hogy ne úgy éljenek, mint ők.

.

   Mikor vidékről felkerültem Budapestre, szemem szám tátva maradt. Az emberek tátott szájjal hallgatták a nagy mesemondókat, akik panellakásaikból, lifttel, metróval jutottak el a közönséghez, hogy a bennünk rejlő ősi kultúráról tartsak megható előadásokat. Köszönet nekik ezért, hogy életben tartották, hogy felszínre hozták azt, amit az előző társadalmi rendszer kiölt belőlünk. Csakhogy a lánc már el volt szakadva. A közösségen alapuló parasztság eltűnt, a hagyományokat már csak néhányan ismerték, még kevesebben élték. A több ezer éves kultúra egy tollvonással elveszett. Csak egy hajszál maradt, a népzene, amibe kapaszkodva jutottunk el idáig. A fennmaradt énekek és táncok alapján próbáltuk meg összerakni az a pazzle-t, aminek szinte minden darabja megvolt, de nem tudtuk hol. Legkiváltabb bennünk, de csak nagyon nehezen került felszínre. 1990-ben a farsangi mulatságon azzal álltam társaim elé, hogy lépjünk egy nagyot. Budapest közepén néptáncolni, metrón csujogatni, bajszosan hetyke kalapban dolgozni multinacionális cégeknél szép dolog, de mi lenne, ha megkeresnénk azt az életformát, ami ezeket a gyönyörű népdalokat szülte? Így aztán már az év augusztusában itt voltunk az erdő közepén, egy szinte teljesen elhagyott tanyavilágban, Visnyeszéplakon. Volt egy szekercénk, egy fűrészünk, no meg a két kezünk.

.

   Mikor 24 éve rátaláltunk erre a helyre, addigra a 600 lakosból már csak 36-an maradtak. Ebből mára 4-en élnek itt. A többi itt élő mind beköltöző, vagy itt született. A családokban, átlagban 3 gyerek van. Jelenleg 150-en laknak itt, ennek több mint fele gyerek, vagy családalapítás előtt álló fiatal.

.

Mindenki azzal foglalkozik, hogy megteremtse magának a szükségleteit. Megépítjük a házainkat, elkészítjük használati tárgyainkat, megtermeljük élelmünket. A teljes önellátás nem lehetséges, hisz autógyárunk sincs, de az évek során egyre több mindent tudunk megvalósítani együtt, mindenki tud valamiben segíteni a többieknek.

.

Két egyesület is működik a faluban, a Visnyeszéplaki Faluvédő és Közművelődési Egyesület (visnyeszéplak.hu), és az Édenkert Egyesület (oko-falu.hu). Az intézményes hátteret az önkormányzat adja, a civil szervezetek csak kiegészítik ezt.

.

  A pénz annyira fontos számunkra, mint másnak. A pénz egy fogalom. Ha ráírom egy papírra, hogy 1, akkor azt is rá kell írnom, hogy ez most egy kenyér, vagy egy ház. Ha ráírom egy tojásra, hogy tojás, akkor az évek múlva is tojás. Ezért ha valakinek felszántom a földjét, akinek nincs pénze, akkor majd egyszer ő is felszántja az enyémet, vagy forintosítom a munkám, átváltom tojásra napi áron. A gazda gabonát termel, tyúkokat nevel, a tojást pedig odaadja nekem. Hogy mikor? Az teljesen mindegy, hisz a bio tojás nem inflálódik. Mi nem azon gondolkodunk, honnét szerezzünk pénz, hanem azon, hogyan szerezzük meg, készítsük el, termeljük meg azt, amire szükségünk van. Az emberek többsége csak háromszögben tud gondolkodni: éhes, elmegy dolgozni, megveszi a kenyeret, megeszi. Én ha éhes vagyok, gabonát vetek, learatom, kemencét építek, kenyeret sütök. A városi ember, ha fázik, elmegy dolgozni, a fizetésén kifizeti a fűtésszámlát. Én, ha fázom, fát ültetek, kályhát építek, tűzifát gyűjtök, begyújtok.

.

 Minden évszak, minden hónap, minden nap más, és más. Csak a városban egyformák a napok, amiből talán a hétvége, meg a két hét szabadság a kivétel. Nekem nincs szabadidőm. Ha lenne, az azt jelentené, hogy van rabságidőm is. Nekem csak időm van, amiben mindig azt teszem, ami a legfontosabb. Ha fogytán a kenyerünk, akkor kenyeret sütünk, ha gazos a kert, megkapáljuk. Ha befagy a tó, akkor lemegyünk korcsolyázni, ha meleg van, lemegyünk úszni, és nem várjuk el az időjárástól, hogy akkor legyen jó idő, amikor a főnök kiadta a szabadságunkat.

.

Mindig csak pillanatnyi konfliktusról beszélhetünk, amit muszáj megoldani, mert bármit teszünk is, együtt kell élni. Hierarchia mindenképp van. Akivel közösen ültetünk gyümölcsöst, ő ért hozzá, én nem, hát csendben maradok, és elfogadom amit mond. Más dolgokban ő kéri ki a véleményem.

.

Szeretnék bemutatkozni

Mindezt azért, hogy elmesélhessem, hogyan kerültem az erdő közepére.

Bariska Gábor vagyok, 1964-ben születtem Győrben. Addig gyerek az ember, addig gondtalan az élet, amíg nem születik gyereke. Városban nőttem fel, legszebb éveimet panelben töltöttem. Most tanyasi ember vagyok Zselicszéplakon, ami Visnyeszéplak egyik tanyája. Egyszerűen így alakult. Persze vannak ennél szebb helyek, és van ennél könnyebb élet, nekem ez jutott. A városban nehéz gyökeret ereszteni, mert az nehezen hatol át az aszfalton (elismerés annak, akinek ez sikerült). Hét gyerekem van, bármikor hazajöhetnek, ez az otthonuk, én a tölgyfa, körülöttem az erdő.

Az embernek 3 életkora van, ezt érdemes figyelembe venni: Biológiai, mely a test közeledtét jelzi a Föld mélye felé, s ebben több tényező mellett a gravitáció is közre játszik. Szellemi, mely a megélt tapasztalatokból merítve, könnyedén siklik át az élet megannyi zátonya között. Lelki, mely az égből alá-fölé szállva, szárnyal a mindenségben.
Biológiai életkorom: épp 33. A szellemi: ma töltöttem be az ezret. A lelkem pedig örökké fiatal, mert a lélek nem öregszik, mert eggyé válik a mindenséggel, a belső törvények által vezérelt. Mindenkit visszavár a természet, még akkor is, ha ezt sokan nem hallják, vagy úgy tesznek, mintha nem hallanák. Sokáig ilyen voltam én is, nem akartam meghallani, aztán eljött a családalapítás ideje. Hová vesse az ember a magját? A Földbe, vagy az aszfaltra? Én a Földet választottam.

Életem teljes, van hobbim, hivatásom, és a megélhetéshez szükséges pénz megszerzése sem esik nehezemre. Ellentétben a szerencsés kivételekkel, a pénzkereset, a hobbi, és a hivatás, nálam három különböző dolog. Gyerekeim, és mindennapjaim nagy boldogságot nyújtanak számomra. Van célom, utam, reményem.

Szellemi szabadfoglalkozású vagyok. Szabadon azzal foglalkozom, amivel akarok, magam, és mások örömére. Nem tartozom senkinek, és nem tartom számon, hogy ki tartozik nekem. Akkor kelek, amikor megébredek, akkor fekszem, amikor elfáradok. Ha éhes vagyok ennivalót eszek, nem pedig emberi fogyasztásra alkalmatlan élelmiszeripari terméket. Ha fázok, tüzet gyújtok, ha szomjas vagyok, lemegyek a forráshoz. Sosem kell szabadságra mennem, mert nem élek rabságban. Szabadidő annak kell, akinek van rabságideje.

Végtelen dolog az, amiben kedvem lelem, és még számtalan sport, ami elérhető (futás, úszás, labdajátékok, síelés, torna, jóga, lovaglás, tenisz). Kedvteléseimet főleg az időjárás, és az évszakok befolyásolják.
Felsorolhatnám, mi minden van az életemben (munka, utazás, zene, tánc, filmek, filmezés, színház, színjátszás, koncertek, barátok, tanítás, tanulás, stb.), de úgy sem érnék a végére, mert minden nap újat hoz.

A katonaság letöltése után éltem fiatalkori éveimet, egyetemre jártam Budapesten. A 80-as évek második felében virágkorát élte a táncházmozgalom. Baráti körömben minden a néptáncról, a népzenéről, a hagyományőrzésről szólt. Az emberek tátott szájjal hallgatták a paraszti kultúra csodálatos világáról szóló előadásokat. A metrókocsi egyik végében fiatalok babos kendőben kiabálták, hogy “ricse ricse beatrice hórukk”, meg azt, hogy “minden sarkon álltam már, minden lépcsőn ültem már”. A másik végében, meg mi, folklóristák énekeltük, hogy “szeretnék szántani, hat ökröt hajtani…”, persze mindezt bajuszosan, kalapban, gyimesi tarisznyával. Gondolj csak bele, ki akarna a metróban szántani. Sokkal életszerűbb volt a másik csapat. Éveket töltöttem Erdélyben, de dolgoztam nyugaton is. 90-ben egy farsangi mulatságon, ahol őriztük a hagyományokat, azt javasoltam a barátaimnak, hogy ne bohóckodjunk itt tovább. Költözzünk ki a pusztába, éljünk kétkezi munkából a világ végén, az Isten színe előtt, teremtsük meg saját hagyományainkat. Tartsunk mulatságokat, és énekeljük azt, ami szívünkből fakad. Óriási lelkesedés tört ki. Megindult a keresgélés pénz nélkül, élhető hely után. A közgáz könyvtárából kikölcsönöztem a statisztikai évkönyvet több évre visszamenőleg, és a születési, halálozási adatokból kiolvasva összegyűjtöttem az elöregedő falvakat. Ahol ketten születnek, és 20-an halnak, ott bizonyára sok az eladó ház. Így jutottunk Balaton-felvidékre. Elnéptelenedett falvakra bukkantunk, a házak takarosak, fehérre meszeltek. Aztán találtunk néhány öreget. Elmeséltük nekik, hogy szeretnénk letelepedni, földet művelni, állatot tartani, iskolát alapítani gyerekeink számára. Sírtak. Azt mondták, olyan kevesen vannak, ha meghal valaki, nem tudják kivinni a temetőbe. Rengeteg eladó ház volt 1-2 millióért. Pestieké, akik évente kétszer jöttek füvet nyírni, meg nosztalgiázni.  Nyolcezer volt az átlagkereset, nekünk meg nem volt egy fillérünk sem. Végül találtunk egy falut a Zselicben, ahol a 600 lakosból már csak 36-an maradtak, a házakat elmosta az eső, a kerteket benőtte az erdő. Ötezerért vettünk egy kis kunyhót. Hét évig éltünk villany nélkül, gyertyával világítottunk, a feleségem kézzel mosott, én voltam a “centrifuga”. Gyűjtögető életmódot folytattunk, az elhagyott kertekből szedtük a gyümölcsöt, diót, gesztenyét, az erdőből a virágot, medvehagymát, gombát, csipkebogyóból, kökényből főztük a lekvárt, azokat vittük piacra.

Hogy bátrak voltunk-e? Nem. Ez gyávaság volt tőlünk. Bátorság ahhoz kell, hogy kölcsönt vegyél fel, előre eladva 25 évre tested, lelked, munkaerőd, annak ellenére, hogy a jövőt senki nem láthatja. Bátorság ahhoz kell, hogy aláírj egy szerződést, mely arra kötelez, hogy ha esik, ha fúj, be kell menned valahová, ahol mások mondják meg, mit csinálj, mikor mehetsz WC-re, mikor ehetsz, és mikor lehetsz gyenge, ahol könyörögni, és könyökölni kell a szabadságért, ahol munkád értékét a munkaadód szabja meg, ahol olyanokkal kell dolgoznod, akiket nem ismersz, akik a helyedre pályáznak, és irigylik elért eredményeidet. Bátorság ahhoz kell, hogy olyan helyen lakj, ahol nem jutsz emberi fogyasztásra alkalmas ételhez, tiszta ivóvízhez, tiszta levegőhöz, napfényhez. Ahol éjszaka nem látod a csillagokat, nappal a Napot. Ahol nem engedheted el egyedül gyerekedet a szomszéd utcába, sőt még a játszótérre sem. Ahol a közvetlen szomszédaid is idegenek, akik más értékrendet, erkölcsöt, és kultúrát követnek. Bátorság ahhoz kell, hogy mindent, ami a létfenntartásodhoz szükséges, víz, villany, fűtés, információ, csövön kapj, aminek az elzáró csapja olyan hatalom kezében van, aki nem a Te érdekeidet képviseli, hanem a sajátját. Bátorság ahhoz kell, hogy minden intő jel, minden belső kényszer ellenére, a következő generáció érdekeit szem elől tévesztve, a természet örök törvényeit figyelmen kívül hagyva, csakis önös érdekeid, kényelmed, és önmagad kényeztetését szem előtt tartva, egy elegáns kézmozdulattal félresöpörj mindent, amit a természet évmilliók alatt hozott létre, és éld tovább konformista életedet. Mi, ehhez nem voltunk elég bátrak!

Nagyon-nagyon lassan sajátítottuk el azt a tudást, amibe őseink beleszülettek. A tudás apáról fiúra szállt, aztán egyszer csak szüleink, nagyszüleink beültek a tv elé, és valami elszakadt. A sötétben tapogatózva igyekeztünk összevarrni azt, amiről semmit sem tudtunk. Az avar alól a hó alól kapartuk ki a megmaradt morzsákat. 25 év elteltével azt mondom, sikerült. Úgy állok a gyermekeim előtt, mint ahogy nagyapám állhatott annakidején az apám előtt. Földet művelek, állatokat nevelek, megépítem a házamat, majd bebútorozom, 50 méterre is leások a földbe, hogy vizet találjak, zabla nélkül, szőrén ülöm meg a lovat, pedig 10 éve még féltem tőlük.

Az emberben akaratán kívül ott él az ősi ösztön, az ősi törvény, hogy vissza a természetbe. Sokan eljönnek megnézni minket, de csak néhányan választják ezt az utat. Mindig van egérút: most még tanul a gyerek… majd, ha lesz pénzem… majd jövőre… majd, ha nyugdíjas leszek… Az internet világában az emberek elsiklanak a valóság felett, és az álmaikat kergetik, melyek csak digitális ingerek, és retusált képek. Az emberek reklám mámorban élnek. A világot nem lehet megváltani. Mindenki csak saját magát tudja megváltani, és ehhez minden esélye megvan. Az elégedetlenség viszi romlásba a világot. Az elégedett ember sosem indít háborút, nem kívánja el a másét, mert elégedett a sajátjával, és abból kiindulva akar fejlődni, nem pedig a máséból. Az út ott van előttünk, én hiába látom, neked kell megtalálnod.

Annak az embernek, aki boldognak vallja magát, sok boldogság pillanata van, aki boldogtalannak, annak kevés. Ez azt jelenti, hogy aki megvásárol egy luxuslakást, annak a megvásárláskor van egy boldog pillanata. Előtte viszont egy sincs, mivel a pénzért dolgozó embernek csak a megvásárolni kívánt áru lebeg a szeme előtt, a megszerzett pénz – vagyis papírdarab – önmagában nem okoz örömet. Viszont azt, aki két kezével, családja, és barátai segítségével építi házát, tégláról téglára boldogság járja át. Én boldog vagyok, kétkezi munkából élek, mindent én építettem, én hoztam létre.

Az itteni élet semmiben nem különbözik egy másik élettől. Városban nőttem fel, jól ment sorom. Nem számít, hol él az ember, ugyanazokkal a feladatokkal kell szembenézni, legfeljebb a formavilág más. Itt is zöldebb a szomszéd kertje. Az ember az útjáról letérhet, de a célját nem tévesztheti szem elől. Mindenki a saját családját félti, a saját családját élteti. A különbség csak annyi, hogy mi tudjuk, ha a többiek boldogok, mi sem lehetünk boldogtalanok. Ezért aztán mindent megteszünk, hogy a másiknak jobb legyen. Közösségben élünk. Az emberek nagy közösségében. A legkisebb közösségi egység a család. Ameddig a család nem működik, addig a nagyobb közösségek sem tudnak normálisan létezni. Pár száz évvel ezelőtt az emberek élettere (territóriuma) akkora volt, amennyit egy nap alatt kényelmesen be tudtak járni, nagyjából 20 km sugarú terület. Ma már nincsenek korlátok, határok, így sokkal nehezebb szűkebb életterünk megóvása, a munka-, a kultúra- és sportközösségek kialakítása.

Van itt egy fontos dolog, ami összetartja a közösséget. Az, hogy mindenki itt lakik. A Pesti emberek közösségét az tartja össze, hogy mindenki Pesten él. Közös érdekük, hogy a szemetet elvigyék a ház elől, hogy menjen a metró, hogy a csapból folyjon a víz, a boltban lehessen kenyeret venni. A mi közös érdekünk az, hogy a földet, vizet tisztán tartsuk, ne termeljünk szemetet, az erdő területek nőjenek. A jól működő családok megbíznak egymásban, vigyáznak egymás gyerekeire, és együtt oktatják őket.

Az évszakok, az időjárás meghatározza az itteni emberek életét. A városban akkor eszel paradicsomot, amikor csak akarsz, itt meg akkor, amikor érik. Nem akkor műveljük a földet, nem akkor etetjük az állatokat, amikor ráérünk, hanem amikor muszáj, amikor itt az ideje.

Egy átlagos ember 3 hónapot dolgozik, hogy kifizesse a lakása éves fűtésszámláját. Ha én kimegyek az erdőre fát gyűjteni, 3 hét alatt gyűjtöm be a tüzelőnket. Fizikai munkával, jó levegőn, a nap fényében fürödve, a magam tempójában. Még azt is megtehetem, hogy otthon maradok, az asszonyt ölelgetni, vigasztalni. A fáskamrába összerakott fát télen behordom a magam által rakott kályhába, hallgatom a tűz hangját, ami olyan melegséggel tölt el, hogy elég a 18 fok. A kályhán miközben meleget ad, megfő az étel, megsül a kenyér, melegszik a víz, aszalódik az alma, ráadásul a kályha egy bútordarab, öröm ránézni, persze a radiátor, vagy a gázkonvektor is lehet szép.

Itt nincs bolt, büfé, étterem, kocsma. Itt csak mi vagyunk, meg az erdő. Azt esszük, ami van. Gyümölcsök, zöldségek, magvak, gabonák, hús, tojás. A kenyér kenyér, és nem sütőipari termék, vagy pékáru, nem egy gyári futószalagról kapjuk, hanem itt sül a kemencében. És ami benne van, az gabona a saját gabonaföldről, víz a kútról, és só a parajdi sóbányából. A mi kenyerünkben nincs ipari gabona, szója, guárgumi, tartósítószer, élesztő, kovászkészítmény, lisztjavító, kelésgyorsító adalékanyag, nyúlósodást, azaz mikrobiológiai romlást, és penészedést gátló adalék, nátrium-diacetát, savanyúság szabályozó anyag, térfogatnövelő szerek, csirketoll, emberi haj, komplex lisztkezelő szerek, aszkorbinsav, tejsav, ecetsav, borkősavak származékai, szorbinsav, és annak sói, kálium-, nátrium- és kalcium-acetát, zsírsavak észterei, olajos magvakból kivont lecitinek, propionsav és származékai, cukor, mesterséges édesítőszer, állati is növényi zsiradék, transzzsír, mono- és digliceridek, a köznép számára titkos adalékanyagok, maláta, karamell, színezék, sikérnövelő szer, állományjavító, műtrágya, gyomirtó, gombaölőszer, érésgyorsító permetszer, rágcsálóirtó.

Ez itt az erdő. Nem őserdő, és nem esőerdő, ez csak egy kis egyszerű hétköznapi erdő, ahol őzek szaladgálnak, és leeszik az ember gabonáját, ahol a borzok ledöntik a kukoricát, a rókák ellopják a szárnyasokat, a szarvasok átszakítják a kerítést, a vaddisznók feltúrják a kertet. Egy egyszerű kis erdőcske, ahol sehol egy talpalatnyi beton, sem egy foltnyi aszfalt, és ha az ember elesik, sáros lesz a ruhája. Itt az embernek nem kell dolgoznia, csak szívvel lélekkel együtt élnie a természettel, és az hálás lesz minden figyelemért. Itt nem kell féltened a vagyonodat, mert amid van, az benned él, és napról napra csak gazdagabb vagy. Itt nincs harc a mindennapokért, mert része vagy valaminek, nem csak e földi életedben, hanem mindörökké. A betegség itt is utoléri az embert. Születés és halál örök körforgásában élünk. Földi létünk számtalan boldog pillanatot rejteget számunkra, és aki keres, az talál. Ha az itt töltött időnket az “évkörhöz” igazítjuk, akkor 12 életcikluson át, a végén visszatérünk az örökléthez. Nem hiszem, hogy van köztünk akár egy is, aki halálos betegen szeretne meghalni, aki egész életében azért küzd, hogy minél betegebb legyen. A legfőbb, és egyben legnehezebb feladatunk: egészségesen meghalni. Számomra az élet egy kirándulás, ahol a magam útját járva, felkeresem vállalt, rám mért feladataimat. Nem célom, hogy kibújjak alóluk, csak az, hogy sorra vegyem őket. Addig nem halok meg, míg nem értem a végére. Ha az ember megbetegszik, nem érdemes a betegség előtti állapotot visszaállítani, hiszen épp az az állapot volt, ami a betegséghez vezetett. A betegség által fejlődni kell, nem érdemes megfutamodni. Az emberek többsége ahelyett, hogy meggyógyulna, megtanul együtt élni bajaival. Gyerekeimet csak minimálisan segítem a gyógyulásban, önerejükből kell megküzdeniük a betegséggel.

A faluban elsősorban mindenki a saját gyerekét oktatja. Az alsó tagozatos gyerekek együtt tanulnak 1-4 összevont osztályban. Nagyrészt a tanító néni, aki itt lakik a faluban, tanítja a gyerekeket írni, olvasni, számolni, de a szülők is besegítenek. A felsősök otthon készülnek a vizsgáikra, vagy kisebb csoportokban házról-házra járnak szüleikből lett tanárjaikhoz, majd gimnáziumba, egyetemre, szakmát tanulni a városba mennek.

Én nem egy fantomszülő vagyok, aki reggel elmegy a dolgozóba, este meg beül a tv elé híradót nézni. Az én gyerekeim a nap 24 órájában láthatnak, és tanulhatnak példámból, örömeimből, bánataimból. Így az iskolai oktatás mellékes dolog. Szabadon eldönthetik, hogy odajárnak, vagy velem dolgoznak, tevékenykednek. Hamar rájönnek, hogy semmi összefüggés nincs az iskolában tanultaknak a való élethez. Nem kell mindenkinek tudósnak lennie, olyan is kell, aki dolgozik. Két mondata volt a gyerekeimnek, amiért már érdemes volt élnem. Az egyik: „Apa, rájöttem, én szeretek dolgozni.” A másik: „Apa, ha nagy leszek, ugyan így fogom nevelni a gyerekeimet, ahogy te nevelsz bennünket.”

Nincs két egyforma napom, de a mait szívesen elmesélem, persze a többit is, ha érdekel: Tegnap este későn feküdtem le. Miután a gyerekek egy hosszas játék után végre hajlandók voltak elcsendesedni, kitalálták, hogy beszélgessünk, aztán meg kellett masszíroznom őket. Végre bejutottam az internet elé és átnéztem a levelezésem. Lányom ébresztett, meséltem neki, meg beszélgettünk, az ágyban. Kétnapi kényszerpihenő után rászántam magam, hogy egy kicsit dolgozok. A tornácon simogattam egy kicsit a kismacskákat, amik vendégségben vannak itt, esetleg örökbe, de ez még nem alakult ki. Hordtam vizet a mosáshoz, a hordót kimostam, ha lesz eső, legyen tiszta víz. Reggelire diót, meg almát ettünk. Magamhoz szelídítettem a törpe kecskét, ami nemrég került hozzánk. Jó, ha meg lehet fogni, és nem kell órákat hajkurászni. Elrendeztem a gabonát a padláson. Átmentem a szomszédhoz, hogy cseréljük ki a legelőinket a tél beálltáig. A lovaim az ő kecskelegelőjén lesznek, az ő kecskéi, meg nálam. Erre azért van szükség, mert nem ugyanazt eszik, így később kell elkezdeni a szénával való etetést. Végül az lett, hogy a törpe kecskét hozzácsaptuk az ő nyájához, hogy ne unatkozzon, meg nekem könnyebb legyen az életem. Ebéd előtt megnéztem a leveleimet, közben átmasszíroztam a lábamat, mert még mindig fáj egy régi baleset miatt. Ebéd után a fiaimmal összevágunk egy kocsi fát, azt levittem a közeli faluba a barátaimnak, hogy legyen télre tüzelőjük. A városban elintézem a halaszthatatlan ügyeket. Most meg itt vagyok. Ilyen nap nem lesz több az életben.

A cél, hogy mindenki öko-faluban éljen. Itt a “falu” szó, közösséget jelent, nem pedig településformát. Közösség nélkül csak egyéni érdek van, és az nem szolgálja a Föld ökológiáját. Az egyén olyan, mint egy rákos sejt, önös. A “falu” fennmaradását nem lehet elvonatkoztatni a Földtől, hisz abból él, míg az egyén, a többi emberből. Azért kell mindenkinek megtalálni a közvetlen környezetében azokat az embereket, akik a földön szeretnének élni, nem pedig az aszfalton, mert együtt tovább tudnak lépni. Így mindaz a környezetvédelem, amit teszünk, kézzelfoghatóvá válik, a jövőnkért, és az emberiség fennmaradásáét. Mit láthat, aki ellátogat hozzánk? Azt, hogy szeretünk élni. Azt, hogy ragaszkodunk a Földhöz, mert onnan kapjuk a vizet, nem pedig a csapból. Azt, hogy minden kincsünk a Föld, mert onnan kapjuk az élelmet, nem pedig a boltból. Azt, hogy csak annyi fát vágunk ki, amennyi az erdő egészsége érdekében szükséges, még akkor is, ha az egész családnak egy helységbe kell húzódnia télen, mert száz év múlva is innen kapjuk a meleget, nem pedig a radiátorból. Azt, hogy aki itt él, annak meg kell találnia, mivel segítheti a többieket, mert őt is a többiek segítik, nem pedig a szociális háló. Vagyis nem azon gondolkodnak az emberek, hogy honnan szerezzenek pénzt, hanem azon, hogy amire szükségük van, azt hogyan tudnák  megtermelni. Azt látja a hozzánk látogató, hogy a gyerekek, gyerekként nőnek fel szabadon, és saját tapasztalatból tanulják meg, hogy hol, mikor találnak ehető növényeket, nem pedig a tankönyvekből. Azt látnák, hogy az erdőben élő családok boldogságban, bőségben élnek, pedig nem járnak dolgozni sehová, de a két kezükre, a természetre, és egymásra mindig számíthatnak.
Még mindenkiben él az ősi ösztön, és mindenki ismeri az ősi törvényeket, hisz nem születhet a nélkül ember. Keressétek és ismerjétek fel egymást! Alakítsatok közösségeket, és bátran legyen szükségetek egymásra, bárhol is éljetek a földön, hisz csak ez az egy Földünk van.

Zselicszéplak csak egy csepp sziget a civilizáció örvénylő káoszában. Az itt élő emberek nem azon gondolkodnak, honnét szerezzenek pénz, ha valamire szükségük van, hanem azon, hogy hogyan tudnák előállítani, megépíteni, megtermelni. Már említettem, csak a forma más, a feladat ugyanaz. Hogy mivé leszünk, nem tudhatjuk, hisz óriási a külvilág nyomása, amivel nap mint nap meg kell küzdeni. Egy általunk kreált világot szolgálunk. Ha egyik pillanatról a másikra felfüggesztenénk beteges, kényszeredett pénz utáni vágyunkat, felszállna lelkünkről a nyomasztó köd. Igaz, hogy nem lenne autónk, telefonunk, internetünk, de lenne életünk. Ezt az állapotot valószínűleg már nem érjük meg, csak törekedhetünk rá, és elmondhatjuk, hogy előttünk zajlott a történelem. Eközben mi az előző nemzedékek történelmét tanultuk, és ezt tanítottuk gyermekeinknek is, ahelyett, hogy írtuk volna a történelmet a következő nemzedék érdekében.